Külügy

Külügyi alapelvek

I. A magyarság helye a világban, viszonya más kultúrákhoz és népekhez

A magyarság olyan történetileg kialakult etnokulturális közösség, amely eredetét tekintve az eurázsiai pusztai lovas népek családjába tartozik, a szkíta-hun-avar-magyar leszármazás tudatát megőrizve, a keresztény civilizáció részeként vállalja fel az európaiság sorsközösségét. Ezért nem csak az európai kultúrkörbe tartozó népekkel, de a genetikai és kulturális szálon rokon ázsiai testvéreinkkel is szoros baráti kapcsolatot kívánunk kiépíteni és fenntartani, felismerve a kultúrák és civilizációk közti egyenrangú párbeszéd fontosságát.

A magyar közgondolkozásban egyszerre található meg az önostorozó bűntudat („magunknak köszönhetjük sanyarú helyzetünket”, „nem vagyunk képesek a sikeres példákat követni”, „nem tudunk összefogni”) és a körülmények/mások hibáztatása („külső erők játékszerei vagyunk”, „a Nyugat mindig cserbenhagyott minket”), noha világtörténelmi kiválasztottság- és küldetéstudat („Isten ostora”, apostoli királyságként a kereszténység és Európa bástyája, az elnyomó birodalmak elleni szabadságharc bajnoka) volt mindig is jellemző e népre.

A Nyugathoz fűződő egyenlőtlen viszonyt utolérési kényszerként éljük meg, amely kisebbrendűségi érzést szül. Ettől megszabadulva kell visszanyúlnunk a magyar kultúra által közvetített kozmikus világlátáshoz, amely nem csak a természet és az ember közti harmonikus kapcsolat tekintetében példaértékű, de a természetes közösségek identitásának megőrzését lehetővé téve képes az értelmes és méltóságos emberi élet fenntarthatóságának biztosítására. Ez a fajta érzelmi attitűd, cselekvési szabályrendszer, és magyarázó keretrendszer tartotta fenn a magyarságot és tette lehetővé a vele együtt élő kárpát-medencei népek számára a boldogulást.

Elsődlegesnek érezzük tehát kultúránk, valós történelmi szerepünk, és páratlan közjogi hagyományunk feltárását. Kiváltképp a magyarsághoz szorosan kötődő népekkel való kapcsolatunk javítása érdekében tartjuk fontosnak a hamis előítéletek, a nemzeti öntudat magyarsággal szembeni meghatározásának, valamint a nyilvánvalóan igazságtalanul kierőszakolt állami határok erőszakos revíziójától való félelem legyőzését. Ennek a célnak két legfontosabb állomása a finnugrizmus és a honfoglalás ideológiájának a meghaladása. Mindkettő igaz részben, de kizárólagossá téve legsúlyosabb béklyóinkat képezik. Azt is tudnunk kell, hogy ez az a darázsfészek, ami nemcsak a szomszéd államok Trianon utáni hamis önigazolását rejti magában, hanem az éppoly hamis, sőt gyerekes nyugati felsőbbrendűségi ideológia legfontosabb védőbástyáját. Leomlásával ugyanis a globalizmusnak az a kimondatlan, de annál inkább élő táptalaja oldódna fel, ami a nyugati kultúra, életfelfogás és életstílus magasabb rendűségén alapul.

A magyarok mellérendelő gondolkozása eleve kizárja, hogy kulturális felsőbbrendűséggel viseltessen másokkal szemben, ami persze nem azt jelenti, hogy ne lenne büszke ősei áldozathozatalára és egyedülálló kulturális örökségére, amely szinte az egyetlen lehetőséget kínálja, hogy az emberiség még valaha harmóniába kerüljön a természettel.

Nem megengedhető, ha erőszakkal akarnak megfosztani bármely történetileg – vagyis szerves módon – kialakult etnikai, vallási, kulturális közösséget saját gyökerétől és hagyományaitól, ha olyan helyzetet akarnak teremteni, amely ellehetetleníti az identitásválasztás szabadságát a kényszeríttet asszimiláció érdekében. Ezért az ilyen közösségeknek – a mi esetünkben a szomszédos államok területén élő őshonos magyaroknak – olyan közszférára van szükségük, amely az egyéni jogokon túl kollektív jogokat biztosít számukra önazonosságuk megőrzése és virágzása érdekében.
Ennek értelmében nem tekinthető rossz szándékú belügyekbe való beavatkozásnak az a támogatás, amely alkotmányos törvény által is megerősítve kívánja segíteni a határon túlra szakadt nemzettestvéreink identitásának, életfeltételeinek, valamint az anyaországgal való kapcsolatának megerősítését.

Általánosan fogalmazva leszögezhetjük, hogy a kisebbség-többség viszonyát nem a morális univerzalizmus, ill. annak ellentéteként a kulturális relativizmus, még kevésbé az egyéni szabadságot, mint legfőbb morális mércét hirdető klasszikus liberális pluralizmus elve alapján kell normalizálni, hanem a vallási és kulturális tényezők jelentősségét el nem tagadó érték-pluralizmus elvének elfogadásával.

II. Geo- és biztonságpolitika

A magyarság természetes hazája a Kárpát-medence, amelynek domináns népességét képezi. Jóllehet, a haditechnika gyors fejlődése miatt a természetes határok vesztettek katonai jelentősségükből, a medence éghajlati és környezeti szempontból egységet képez, ami kiemeli a térség államai közti kölcsönös függőséget. Ennek értelmében nem tekinthető az állam magánügyének a partner-állam környezeti biztonságát érintő – vagyis a környezeti ártalmak kockázatát befolyásoló – állami- és magánberuházások (pl.: Bős-Nagymaros), valamint szakpolitikai irányelvek. Nem megengedhető sem a negatív externáliák áthárítása a másik félre, sem a határon átnyúló régiók lakóinak létfeltételeit biztosító természeti javak tönkretétele, ill. az ott élőktől való elidegenítése (privatizációja).

A magyar biztonságpolitikának a lehetséges szövetségeseket megtalálva kell felkészülnie a nemzet mindenkori túlélését biztosító termőföld-, és vízvagyon (tágabb értelemben a biodiverzitás és élelmiszerbiztonság) megvédésére, amely nem elválasztható a katonai erő, ill. a migrációs kockázatok kérdéskörétől. Ez utóbbi kapcsán kell leszögezni, hogy a magyar érdekekkel ellentétes a befogadóképességet meghaladó, az együttélés szabályait be nem tartó, a kulturális elzárkózást megvalósító, valamint a magyar etnikum arányát jelentősen csökkentő idegen etnikumú és kultúrájú csoportok beáramlása és letelepedése bármely magyarlakta területre.

A magyar hadseregnek és egyéb állami erőszakszervezeteknek képesnek kell lennie a – jelenleg kis valószínűséggel fellépő, ám magas – biztonsági kockázatokra, mint amilyen a magyarok tömeges etnikai népirtása, ill. a hazánk ellen irányuló konvencionális háború. Ennek értelmében egyrészt a külföldi – és leginkább idegen érdeket szolgáló – katonai missziók előnyben részesítése helyett egyértelmű prioritást kell élvezzen a klasszikus értelemben vett, a nemzeti önerőre támaszkodó honvédelemnek, másrészt – a nemzeti érdekeinket szolgáló szövetségesi kötelezettségekből és saját vállalásainkból adódó – külföldi katonai békefenntartó és stabilizáló jelenlétünket át kell csoportosítani a geopolitikailag fontos térségekbe (ilyen a Balkán).

Különösen a nem-konvencionális biztonsági kihívások kezelésében – mint amilyen a terrorizmus, a transznacionális szervezett bűnözés – játszanak fontos szerepet a nemzetközi szervezetek (mint pl. ENSZ, EBESZ), és az államok együttműködését biztosító szerződéses rendszerek, amelyekben Magyarországnak az egyenjogúság és a hozzájárulás aránya és minősége alapján kell rangját megillető helyét elfoglalnia.

Magyarország – amely ma a mesterségesen megalkotott euroatlanti „képzelt közösség” - vagyis a politikai értelemben vett Nyugat lenézett tagja – aggódva figyeli a vezető hatalom és szövetségeseinek nyers erején, önző érdekeinek, valamint kvázi vallási fanatizmusán (demokrácia és nyugati értékek exportján) alapuló kül-, és biztonságpolitikáját, amely nemcsak a vele azonosulni képtelen államok és népek fenyegetettség-érzetére, a katonai erő alkalmazásának korlátjaira, valamint a nemzetközi jogra nincs tekintettel, de olyan fegyverkezési versenyt, kulturális ellenállást és radikalizációt gerjeszt, amely a konstruktív, és a kölcsönös előnyöket kereső megoldások helyett csak tovább növeli a feszültséget, a konfliktusok számát és intenzitását. Elítéljük azon nagyhatalmi törekvéseket is, amely a geopolitikai ütközőzónákban és vitatott fennhatóságú/legitimitású területeken akarja egyoldalúan érvényesíti hatalmi érdekeit az adott területen élő népek önrendelkezését és sorsát figyelmen kívül hagyva.